Nagyon zavar a mentős történet: krízishelyzetben lévő gyerek segélykérése nyilvános tartalom lett, arccal és névvel. A jó kimenetel nem írja felül a gyerek jogait, nem szolgálhat társadalmi, pláne politikai igényeket. Egy kiskorú traumája nem lehet eszköz,és közösségi élmény, akkor sem,ha megható. +

Teljesen megbízhatatlan vagyok a Szamos bejgli körül. Úgy járok a boltba, mintha a dealeremhez mennék, szinte kívánok egy fekete kapucnit a fejemre húzni. Várom, hogy majd megunom, de hát kit akarok becsapni, csak akkor nem enném, ha be lenne varrva a szám. Hányós vírust kellene kérni a Jézuskától.

A családomnak nem elég stresszes az élete, mert folyton szabadulószobába vágynak. Keljünk (keljek) szombaton is 7-kor, jó lesz az. Aztán kapaszkodom a forró kávémba, a cukorillatú pékségekbe hajladozom gondolatban, és hajnali 9-kor már várom, hogy kiszabadítsanak, mint minden rendes királylány.

Anyuval megbeszéljük, hogy nem veszünk egymásnak ajándékot. Nem kell. Ő mégis vesz - nyilván. Két opció: 1. Nem veszek neki semmit, ekkor csak én nyomorgok. 2. Veszek, és ekkor már ketten nyomorgunk, mert neki TÉNYLEG nem kellett volna semmi. Húsz éve játsszuk ezt. Már majdnem szórakoztató.

A gyerekeim minecraftos játékmódjából kiindulva nem vártam meg az éjjelt, míg elmennek aludni. Már előbb leszek álmos, mint ők, úgyhogy csináltam forralt almalevet, beraktam Bing Crosby-t, és becsomagoltam az ajándékaikat, míg nekem háttal játszottak. Sehallselát Dömötör mindkettő, sima ügy volt.

Senki sem szenved úgy, mint a kamaszfiam, akinek ajándékot kell vennie annak az osztálytársának, aki: • lány • sosem beszéltek a négy év alatt - ellenben nagyon csinos. Úgy melegít be az akcióra, mint amikor a Grincs nem tudja eldönteni, hogy elmenjen-e a karácsonyi buliba.

Fene tudja, mi történt a facebook algoritmussal, de napok óta ez van nálam. Amúgy a baszhattyúk. Talán az tökéletes nekem.

A fóti otthon igazgatójáról olvastam vacsi mellé, étvágyam hamar elhagyta az épületet. Nem sokat dolgoztam vele, nem Fóton,nem is mostanában. Az a típusú ember, aki ha elhagyja a szobát, kisüt a nap. Aprócska bosszúkat kívánó: rálépnél a lábára, bezárnád a wc-be, beleköpnél a kávéjába. Meg sem lep.

Nem tudtunk rájönni, hogy mi ez itt mögöttem. Talán egy harang - homlokot ráncolva - talán. De mégis inkább Darth Vader sisakja ünnepi hangulatban, legyen inkább az. Másnap délben céklarizottót ettem, és Pink Gin&Tonic-ot ittam a Contessa bár kirakatában. Történik minden, és nem változik semmi.

Mikulás napjára voltam kiírva vele, meg is érkezett. Marokra szorítottam a kórházi ágy hideg rácsát, két fájás között elszántan bámultam az eget, nem magamnál voltam, hanem máshol, és esélyt adtam a Mikulásnak, hátha van. Hátha látok valami csodát. Tizenhat éve.

Kész. Igazából kitarthatott volna az ünnepekig, na de nálunk a szaloncukrok is elfogytak, itt minden szabad préda. Egyébként meg jól rá is függtem, a munkából vágytam haza kirakózni, és ahogy szülőként néha beleeszünk a gyerek csokijába, úgy raktam újabb és újabb darabokat sunyiban, amíg nem látták.

Sérült. Persze, ki nem az? Valaki egy kicsikét. Valaki egy kicsit jobban. De van, akinek a Holdról is látni. És nem baj, hogy látni, de néha elszabadulnak a valakik, és mint az ágyúgolyó, vakon rombolnak maguk körül, bennem meg csak nő és nő a viszolygás feléjük, pedig régen megmenti akartam mindet.

Némi hunyorgatás után látom ám, hogyan kellene belebújnom ahhoz, hogy a hátamon legyen a nyílása - feltéve, hogy rugalmas anyag - de az nem lenne szép. Na meg fáznék is. Egyszer nézem meg a fb-ot, aztán ez van.

Két biztos jele annak, hogy túlterhelődöm: reggelre feszül az állkapcsom, összeszorítom éjjel. A másik a magas pulzus. Nyílik a szemem, és a szívverésem álomittasból menekülősbe szalad azonnal. Egész nap túldolgozik. Ma tortát sütök, régi filmet nézek, és felhívom a nagynénimet. Így lesz jobb.

Kisfiamék megajándékozzák egymást Mikulásra, az egyik barátjának keresünk ajándékot. - Ne anya, ne csokit vegyünk neki! Szendvicset! Minden nap csak csokit és cukrot kap otthonról, szendvicset kért tőlem.

Megérkezett a karácsonyi társasok egy része egy üzenettel. Szeretem az ilyet, és ez meglepően találóra sikeredett. Az én családom hangulata érzékeny, de nem úgy ám, mint egy Herendi, hanem mint egy bomba, és dec. 27-re akár a lökdösődés is beleférhet, 12 év alatt feltétlenül. Szóval köszi!

Gyakran fekszik így körém szuszorászni, olyan meleg a teste, hogy lángra kapok, de el nem mozdulnék. A radiátor izzik mellettünk, de ő így szereti, és mivel a hosszú sétánk nem volt ínyére, hát kialussza. Az eső, a hideg, a szél mind olyan természeti katasztrófák számára, amit jól ki kell pihenni.

Szembejött velem egy ikerpár. Én egy tortát egyensúlyoztam a tenyeremen, ők pedig teljesen egyformák voltak. Ruha, cipő, napszemüveg, sapka, de még a rúzsuk színe is ugyanaz. Hatvanas hölgyek. - Torta! - szólt az egyik, ahogy elhaladtak mellettem. - Torta. - mondta a másik. És sétáltak tovább.

Home Alone Lego ház. Igencsak kreatívan tudom meggyőzni magamat arról, hogy miért is kell nekem: szomorú gyerekkor, hideg van, mittudomén. Kivirágzott a hedonizmusom, és két hete próbálom nem megrendelni. Kellett egy fék, egyfajta kihívás: vinteden megkeresni az árát. Ez pipa. Ingatlanba fektetek.

Öreg lelkem. Már majdnem tiltakoztam, amikor végignéztem magamon: mamusz. Nincs hideg állítólag, de fázom. A kamillatea épp kihűlt, és a Christmas in Connecticut c. 1945-ös fekete-fehér filmet nézem, narancsgirlandot fűzök. Szóval jah. Öreg lelkem sokat hallgatta a California Dreamin'-t.

Barátnőm két hete próbál hanyatt aludni, mert rájött, hogy a párna-arc kontakt mélyíti a ráncait. Megrögzött oldalt alvós, behúzott T-rex kezekkel, mint én, így hát fáradt, de lelkes - egyelőre. Én képtelen vagyok ezzel sz*patni magamat, legyen elég a világnak, hogy nem dohányzom. Pedig szeretnék.

Nehéz elképzelni, hogy 130 éve át lehetett sétálni a Dunán. Hogy imbolygó fényekkel kivilágított útvonalakat alakítottak ki a vastag jégen, szalmával szórták fel, fenyőfákkal szegélyezték, hogy verklis zene szólt, asszonyok sült gesztenyét és forró virslit árultak. Nagyon szeretek itt élni.

Letettem eléjük az ezer darabos puzzle-t. A kicsi almát tolt a helyes kis fejébe, majd beült zongorázni, és kérte, hogy ha találunk sarkokat, akkor szóljunk. A nagy közölte, hogy reggelre kirakja, de kiderült, hogy mégsem, ezért 5-kor kel, akkor folytatja. Én közben egy pohár Baileys-t vacsoráztam.

Poltikamentes hétvégét tartottam véletlenül, úgyhogy megkésve, de eszembe jutott, mikor Koltai orosz tolmács volt. youtu.be/L7T_XdLdX8U?...

Régi karácsonyokról olvasok, a boldog békeidőkből. Elolvadok a játékos utcanevektől (Elevenhal tér), a pompás cukrászdáktól: a bejgli akkoriban mákos és diós patkó volt. És írósvaj, serélesztő, golyóbis - szép szavak, imádom. Borsszem Jankó, az akkori élclap karácsonyi számai fölött görnyedek.

A kürtős kalácsos előtt nagy a zaj: kettőt kérek, mutatom is két ujjal, hogy kettőt. Egyujjas kesztyűben. Annyira röhögök magamon, hogy bereped a szárazra fagyott szám. Az utcai zenész úgy keresi a magas hangokat a torkában, mint én a Labellot a táskámban: kishitűen és kínjában. Győri advent mindig.

Van, hogy belülről fázom, mintha képtelen lennék felmelegíteni egy pulcsit, a kabátot rajtam, a fejemen a sapkát. Az egész tegnapom cudar hidegben telt. Este aztán elcsentem a sütő melegét, késő éjjel pedig a roséhoz fordultam, hátha. Nem segített.Talán beteg leszek. Tündi egy cukorbaba. Szerettem.

- Hány óra van? - Tudja fene, de csodás lila. Imádom. Meg kell szoknom, hogy csak egy mutató forog.

Mézeskalácsot sütünk, és van egy kis probléma. Nem bírunk rájönni, ez milyen forma. Vagy karácsonyi, vagy halloweeni. A húsvéti sem kizárt. Aki megfejti, annak rárajzolom a nevét a hétvégén. És meg is köszönöm. Kizártuk már a mumpszos rénszarvast, és a bakancsos angyalt. Most tartunk a ráknál.

Éjjel az Alteregoba megyünk Kiszel T. naptárat dedikáltatni - amúgy magam sem gondoltam, hogy ez a mondatot valaha leírom, de nagyon várom. Jó lenne ehhez igazítani a megjelenésemet, gondoltam valahol ebédidőben, és nos. Szerintem jó helyen vagyok: megtaláltam azt a lábbelit, amihez próbafülke kell.

Ugye ti is halljátok az első 30 mp-ben 4-szer azt énekelni, hogy vadzsájna?

Úgy tanultam olvasni, hogy a Halász Judit lemez tokján betűztem a dalszöveget. Aztán 15 évig vittem gyereket, sajátot-rokont az adventi koncertjére, idén viszont mindenki úgy megnőtt mellettem, hogy nem akarják már. Szóval a párommal megyek, nyilván bőgni. Gyerek voltam anno a gyerek mellett.

Csak úgy kell engem forgatni a fényben, és azonnal ott van, látszik. Az én rossz működésem, ez az undok potyautas, ez a góc. Pislogok rá, hogy "Hát te még élsz?" Mert tényleg rég volt már, hogy ennyire ledobjam a láncaimat, ennyire megengedjem magamnak a földcsuszamlást. PTSD.

Zenélek, és napok óta sokat írok. Betűkkel rajzolom meg azt, amit ceruzával, festékkel, agyaggal is a világra hozhatnék, de most így jó. Éber vágyam van alkotni. Nem is vágy ez, inkább szükség. Sürgető dobolás bennem, egy viszkető folt egy elérhetetlen helyen. A telefonom napok óta némán.

A Bartókon már égnek az adventi fények. A kutya téli álmot alszik, bár a pogácsára az előbb erős életjeleket mutatott, most újra úgy gömbölyödik a kanapé puháján, mint egy kismacska. Egyik ovisom azt mondta ma, hogy szeretne kismanó lenni a zsebemben. Cseperegnek a napok.

Olyan társaságot találtam, ahol biztonság van. Meghallgatjuk egymást, türelmesen. A mondatok befejeződnek, csak ezután szólunk. Az ellentétes vélemények, még ha élesek is, sosem fájnak. Lehet így beszélgetni, lehet így vitázni, lehet úgy jelen lenni, hogy nem küzdünk magunkért, egymással. Gyógyító.

Antikváriumtól csippan a mail: megvan a könyv, amire másfél éve iratkoztam fel, örömkönnyek tehát és tigrisbukfenc. Ennek ellenére most csak dédelgetem, mert épp Vámossal birkózom időre. És hát baj van, nem tetszik. Mindenki azt mondja, hogy mindenkinek tetszik, én meg fanyalgok itt jó dolgomban.

Jó lenne, ha kikopna az a gyakorlat, hogy egy politikusjelölt a gyerekei számával indítja a bemutatkozását. Értem én a pszichológiáját, csak nem akarom. A női jelöltekre osztott "puha" témák a másik ilyen rühellem dolog: játszóterek, zebrák, virágültetés. Anyám. Strukturális szexizmus reggelire.

Sétálunk a fények alatt. Biztos van olyan természeti jelenség, ami közénk tudna furakodni, de a pesti eső nem ilyen, az lepereg rólunk. Két lábon járó Hallmark film. Az vagyunk. Az esti filmhez pedig kellett egy kis ocsmányság: banános chips. Beleszagolok a dobozba: ilyen lehet a minionok lehelete.

Anyukám unokacsalogatásba kezdett: havas képeket küldözget a gyerekeimnek Győrből. Így egész nap én voltam a lelketlen grincs, aki megtagadta tőlük a földi paradicsomot (mer' ugye betegek), helyette filmet kellett nézni, társasozni kellett velem és répatortát enni. A saját gyerekem akarok lenni.

Gondoltam, keletnek indulok, és az éj leple alatt elkísérem az ország karácsonyfáját Pestig. Jó móka. Talán még a munkaórákra visszaérek, vagy sem. Aztán elképzeltem, hogy mindezt elmesélem bárkinek, és a bárki megkérdezi, hogy jól vagyok-e, és innen tudni fogom, hogy ilyet normálisék nem csinálnak.

Ha jól emlékszem, Dennis Quaidbe én bele voltam esve. Valahol a Parent Trap környékén. Szóval kicsit sok hulla és agybaj vonult végig mostanában a netflixes felületemen, úgyhogy visszakanyarodtam a pihe-puhába: karácsonyi sitcom Denisszel. A rajongást kinőttem, de forralt boros estékre tökéletes.

A zongoratanár morog: keveset gyakorol a gyerek, ejj. Ő nem tudja, amit én tudok, vagyis hogy sokat gyakorol a gyerek, de hamar sutba vágja Bachot, hogy aztán a Wicked dalait, és Mariah Carey karácsonyi örökbecsűjét játszhassa felváltva. Mérgelődjön csak ő, én nem fogok. A zene öröm marad mifelénk.

Állok a rózsaszín minifenyő előtt. Csak egy van belőle, a mintadarab. Én, aki az utolsó kiskutyát kérem az alomból, és megveszem az egy darab almát, ami a láda alján maradt, máris izgatott leszek. Ketten keresik nekem a raktárban, hátha van még, és van. Az egyikük azt mondja, hogy csúnya,

A levetett csizmáim között egy lépésnyi távolság van, jó az úgy. Ott az előszoba közepén. A kabátomat a többire halmozom, elrakhatnám már az őszi dzsekiket, majd-majd. Lángol a rózsásra csípett arcom, és a radiátor mellé görbülve eszem meg a forró spenótot, amit a gyerekeim sosem. Végre-végre hideg.

Apránként vásárolok az adventi naptárába. Idén grandiózus tervvé hízott a dolog, volt egy nyúlfarknyi gondolatom - karton, sniccer, festék - de ahogy formálódik a kezeim alatt, egyre csak duzzad és duzzad, sosem lesz ez kész - még egy mókus kellene rá. Kettő. Adni a létezésem alapköve, kapni nehéz.

Úgy tűnik, mindig kell egy dal, amire koptatni lehet a novemberi utcákat. Idén ez lesz az.

Anyám zalai lányka volt falusi rokonokkal, így hát ragadt rá az ízes beszéd, mint a kosz. Elhagyta, miután elköltözött, viszont mikor Zalába utazik, már Vas határában igazodik a szókincse: - Töszmörögnek itt a szakravéderek dombra fönek, kislányom, késni fogok. Addig megeszem a pogit, nem pazolunk.

Barátnőm a kutyám füleit csavargatva, a mozdulattól kicsit hipnotizálódva: "Olyan jó neked, hogy sötétben is nyugiban mész ide-oda, a kutya nagy biztonságérzetet tud adni." Ugyanitt kutya: ma nem mert bemenni a konyhába, mert leesett egy chips zacskó a pultról, és fura alakja volt. Meg zörgött is.

Cseppnyi. Kiskanálnyi. Csipetnyi. Egységek pontatlansága. Csak érzéssel. Módjával. Amennyit felvesz. Ízlés szerint. Nem lehet elrontani. Mindig ezt mondják. Nem lett egyébként rossz, csak új név kell neki. Nem fokhagymakrémleves, hanem mondjuk huncut hagymafőzelék. (bors-, és lisztkárosult)